Cosenza

 

2022. november 10.

Már este volt, mikor megérkeztünk Cosenzába. Azt tudtam, hogy a pu. előtt van buszmegálló, de semmi pontosabb infót nem találtam. Álldogáltunk egy kicsit néhány külföldivel együtt, aztán jött egy pályaudvari munkás, aki a tér másik oldalára mutatott, hogy ott van a megálló. Persze tábla ott sem volt, de jött két busz. Az első megállt, a vezető elmondta, hogy ő nem oda megy, ahova mi, de a mögötte jövő igen. Megállítottuk a második buszt, az első sofőr is odajött, és közösen elmagyaráztuk, hogy mit szeretnénk. Ingyen behozott bennünket a buszpályaudvarig. (Egyébként ezt az önzetlen segítőkészséget máskor is tapasztaltuk, de mindenképpen csak a felnőttek részéről. A fiatalok elég esztelenül viselkednek: szemetelnek, ordibálnak …) Onnan meg már csak egy rövid út volt a szállodáig (Hotel Royal).

Azért később egy kis sétát még tettünk a főutcán, közben megnéztünk néhány éttermet.

Végül a Moro nevű helyen kötöttünk ki.

 Pozitívumai: szélfogó a bejáratnál, meleg helyiség, jó hangulat, finom ételek elfogadható áron(pisztáciás spagetti 14 euróért), volt belga sör is (La chouffe 5,5 euro). Negatívumai: drága borok (1 pohár 7 euró) és égett pizza (bár ez láthatóan csak bennünket zavart).

 

november 11.

A szerény szállodai reggeli után összeszedtük magunkat, és 10 óra körül indultunk el felfedezni a várost. Most nappali fényben is végigsétáltunk a főutcán – kis kitérőkkel e mellékutcákba. Átmentünk az óvárosba, megnéztük Alarik szobrát, bolyongtunk a régi, lepukkadt házak között. Láttunk hangszerkészítő, cipőkészítő műhelyt, kidobott kanapét a főtemplom előtt. Itt egy kicsit megpihentünk (persze nem a kanapén), és megint szerencsénk  volt, egy orgonapróbába is belehallgathattunk. Eljutottunk a színházig. Én éppen a mellette levő parkban fényképeztem (ott akartunk egy kicsit pihenni), mikor Z. integetett, hogy menjek. Szóba elegyedett a színház előtt egy buszsofőrrel, akitől megtudta, hogy onnan megy egy busz fel a várba. Ezért kellett odamennem. És szinte azonnal jött a busz is. Itt se fizettünk semmit. Dupla szerencse. A harmadik akkor ért bennünket, mikor kiderült, hogy milyen fárasztó úttól mentett meg bennünket. Bár a végét így is gyalog tettük meg. Ehhez is kaptunk segítséget. Egy helyi bácsi látva, hogy a hivatalos kiírás szerint akarunk a várba jutni, megmutatta a titkos feljárót. Ez  persze meredekebb volt, de volt kiépített lépcső, és rövidebb is volt. Szóval megint jól jártunk. A várba a belépő 4 euró volt, és miénk volt az egész! Egyikünk mindenhova bekukkantott,  a másikunk boldogan huhogott. Nagyon szépen helyreállították a várat – persze olasz módra: itt egy deszka maradt, ott festékes vödrök voltak, amott meg egy halom kacat … . A tetőteraszról meg lélegzetelállító kilátás nyílt a városra és a környékére.

Szerencsére megtaláltuk a visszafelé vivő buszt. És még nagyobb szerencsénkre másik úton vitt bennünket, átmentünk a Crati folyó túlsó partrjára, és a régi vasúti megállónál szálltunk le. Bementünk a Coop-ba ebédet vásárolni,  és valahogy belekerült a szatyorba egy üveg pisztácia likőr is. A sok jó tulajdonság mellett van egy nagy hátránya is: szédületes tempóban párolog. A pisztácia-imádatom kiteljesedéséhez már csak egy adag jóféle fagyi hiányzik. Az se baj,ha erre Messinában kerül sor.

A délutáni sziesztát mi is betartottuk. 6 óra körül indultunk újra el. Most a  főútra (Corso Mazzini) kiérve jobbra fordultunk. Az utca végén egy nagyon érdekes építmény várt bennünket. Az élményt csak néhány robbanó töltettel szórakozó kölyök rontotta el.

Majd vacsorakeresőbe indultunk. Nagyon sok jónak tűnő étterem van a városban, de nemhogy este 7-kor, de még 9-kor is üresen tátong a legtöbbjük. A kiválasztott Fellini  zárva volt még, mikor odaértünk. Végül arra esett a választásunk, ahol egy lelkes zenész szaxofozott. Ez volt a Simposio.  Abban az értelemben kicsit mellényúltunk, hogy a zene végig kint maradt, és az étlap láttán is megállapítottuk, hogy reméljük lehet kártyával fizetni, mert a készpénzünk valószínűleg nem lesz elég. Hát ebben is tévedtünk! Rögtön welcome pezsgővel indítottak, aztán jött az üdvözlő étel, ami valami nagyon jó ízű halpép volt. Főételnek halból készült, spenóttal és chipsekkel tálalt  Saltimboccát választottam, Z. pedig rákból és polipból összeállított tornyot. Kaptunk hozzá kenyeret és a nemtudommia neve száraz  rágcsát. És közben még érkezett valami meleg kenyérkocka-féleség is, amit Basilica tartományban chipsként fogyasztanak. Ittunk 1-1 pohár finom bort. És mindezt 3 pincér szolgálta fel. Az ár végül nagyon meglepett bennünket.  55 euró volt a végösszeg,  1 pohár bor pl  csak 4,5 Euróba került.

2022. november 12.

Ma reggel a buszpályaudvaron kezdtünk. A visszautat nem szeretnénk a vakszerencsére bízni, ezért szerettük volna előre megtudni, mikor, honnan, melyik busszal juthatunk ki a vasúti pályaudvarra. Hát nem tudtuk meg. Ugyan nyitva volt a jegypénztár, lassan előkerült a pénztáros is, de csak annyit tudott mondani: talán az 1-es kocsiállásról. Szóval ebből inkább taxi lesz!

Tegnap a folyóparton láttunk egy piacot. Z. úgy gondolta, hogy ma is ott lesz, ezért azt vettük célba. A helyét megtaláltuk, a piacot persze nem (csak a nyomát, a rengeteg ottfelejtett csomagolóanyagot). Valószínűleg a heti kirakodóvásár volt. A következő péntek pedig már nem itt fog találni bennünket.

 Közben láttuk a világ legrondább templomát (ide nem akartunk bemenni), egy kedves kis teret szökőkúttal  a posta előtt, sok-sok szemetes zsákot a posta szépen felújított épületének sarkánál.

Ha már a folyóparton voltunk, akkor nézzük meg a túlsó parton levő albán templomot! Gyorsan találtunk hidat, sőt hidakat. Bár pont annak a túloldala le volt zárva, amit kiválasztottunk, de a rendőr átengedett bennünket. (Egyébként aznap más helyszín/ utca is le volt zárva. Többek között a szállodánk régi szárnya előtt is  álltak néhányan.) A kilátás Corso Plebiscitoról is csodálatos volt, és azok voltak a környező régi házak is. Szkander bég szobra mutatta, hogy közeledünk az albán rész felé.

A templomból ugyan kijött valaki, de mi bemenni nem tudtunk. Így csak egy plakátról tudjuk, hogy odabent mi várt ránk.

És még egy dolgot hiába keresünk: a művésztelepet, ami állítólag a folyóparton van valahol. Holnap újra visszamegyünk erre a környékre, mert 2 palotát még kihagytunk.

Visszatérve a folyó innenső oldalára, megkerestük a Bocs-ot, ami  hajdanában kolostor volt, és most a nyári képzőművészeti találkozók anyagait állítja ki. Nagyon szépen felújították, a hátsó udvarán egy kis füvészkertet is kialakítottak. Még sok lehetőség van ebben az épületben, nagy része most üresen áll, ill. a maradék tárolására szolgál.

A mellette levő templommal megint hasonlóképpen jártunk, mint az albánnal, ott kijönni láttunk valakit, de mi nem tudtunk bemenni, itt meg az orrunk előtt mentek be, mi meg nem tudtuk kinyitni az ajtót.

A délutáni szieszta után megint egy jó hosszú sétát tettünk a Corso Mazzinin és a mellékutcáiban. És így vettük észre, hogy a Villa Nuova park Viale Trieste felőli oldalán karácsonyi vásár kezdődik. A készülődés nyomait  (karácsonyi díszkivilágítás) máshol is láttuk a városban, de ez inkább a tavalyi maradványa lehetett.

A vacsorahelyet egyébként újra kellett tervezni, mert a kiválasztott étterem (La Locanda, a bezárt turistainformáció bódéjával szemben.) előtt álló pincérek fél nyolckor, a nyitáskor közölték, hogy minden asztaluk foglalt.

Így jutottunk a 4 Alici Fish Pub-hoz. Ezt már korábban is kerülgettük, de embert nem nagyon láttunk benne. Most azonban zenével is készültek, így azt gondoltuk, biztosan nagy buli lesz. Megint tévedtünk. Utánunk jöttek ugyan néhányan, de bekapták az Apperitivhez felszolgált falaltkákat, lehajtották az italukat, és már mentek is tovább. Z. is egy Apperitivot (10 euro) válaszott, én meg egy tonhalas burgert (14 euro). Még soha nem ettem ilyen ízletes, omlós tonhalat. A bor is csak 4 euró volt, a végösszeg pedig 30 Euro.  Még maradtunk volna, de a nyitott ajtó miatt elég hűvös volt.

2022.11.13.

A mai nap a lustálkodásé. Kényelmes tempóban megint végigsétáltunk az óvárosig a korábban kihagyott nevezetességekhez. Az első a Palazzo Arnone, avagy a Szépművészeti Galéria volt. Ehhez most nem volt túl sok kedvünk, így csak kívülről néztük meg. Na, ezzel megalapoztuk a továbbiakat, mert hiába akartunk bemenni a Villa Rendanoba és a Brettii múzeumba, mindkettő zárva volt. A várat azonban innen is-onnan is, sőt a Corso Mazziniról is lefényképeztem. Sétálgattunk még egy kicsit a környéken, hol megcsodáltuk, hol meg elszörnyülködtünk a régi házaktól.

Vacsorára a Fellinibe mentünk. Háááát! Egy jobb napokat látott óriási étterem, ahol előttünk egy pár érkezett, utánunk pedig egy szülinapozó fiatalokból álló társaság. Én véletlenül ugyanazt a tésztát kértem, mint a Moroban (elfelejtettem a nevét). Ez sem volt rossz, de az előző jobban ízlett. Z. gyönyörűen tálalt halat evett, valami különleges módon szárított, sütött paprikával. Ő desszertet is kért, valami pálmalevélnek hívott semifreddot. Nem került fel a listára.

2022. 11.14.

Délelőtt reggeli, csomagolás, egy kis előre pihenés,  és indulás Messinába. A buszpályaudvar felé vezető úton van egy zöldséges, ahol számomra ismeretlen zöld növényeket láttam és le fényképeztem.  Az egyiket később felismertem,  mert satnya termés is volt rajta, ez a brokkoli volt. Nagyon meglepett, hogy a levelét is árulják – ezek szerint fel is használják a főzés során. Ennek még utánajárok.

 PS: Valószínűleg nem brokkoli volt, hanem a brokkoli és a spenót közötti zöldség, a rapini.

Na, a buszpályaudvar is megér egy misét! Ahogy a múltkor, most se tudtuk meg, mikor indul a buszunk. Se egy menetrend, se egy hangosbemondó. Vártunk-vártunk az egyes számú megállóban, ahova küldtek bennünket. Már több mint egy órát toporogtunk,  több busz be is állt, de hiába kérdezgettük a sofőröket, egyik sem oda ment. Azért végre megjött a pályaudvarra tartó járat (Szóval tényleg van ilyen, csak ki kell várni!).

A váróteremben aztán megláttuk, hogy Villa S. Giovanniba 10 perc múlva is indul egy vonat. Felcsillant a szemünk, hátha nem kell várnunk még egy órát! A pénztáros azt mondta, kérdezzük meg a managert. A peronon láttunk egy piros egyenruhás ember – talán ő lesz az.  Ő kis gondolkodás után ingatta a fejét, és mondott is valamit, amit akár igenként is értelmezhettünk. Azért biztos, ami biztos megkérdeztük a vonat személyzetét is. A kalauz egyértelműen igent mondott.  Hát így megy ez Dél-Itáliában! A vonat is ment, sőt száguldott gyönyörű tájakon keresztül – az egyik oldalon a gyönyörűséges tenger elhagyott strandokkal, apró kikötőkkel, kissé elhanyagolt nyaralókkal, tömbházakkal, a másik oldalon a lenyűgöző hegyek, olívaültetvények, pazar kilátású házak (általában jobb állapotban, mint a tengerpartiak).

Összegzés:

-          az eladhatatlan eladó ingatlanok városa (kevés volt az ingatlaniroda is, én kettőt láttam; az árak egyébként 1 000 euro körül mozogtak négyzetméterenként)

-          délelőtt, kora délután és késő este rengeteg sétáló,kutyát sétáltató  és vásárló ember a Corso Mazzinin (a város központja)

-          gyönyörű boltok lepukkadt környezetben (is)

-          sok jó étterem – érdemtelenül kevés vendéggel

-          a zenés hely azt jelenti, hogy a zene (élő vagy DJ) az étterem előtt szól, bent legfeljebb valami halk háttérzene megy

-          elég élesen elkülönül egy óváros (szűk utcák, elhanyagolt házak, nagy szintkülönbségek), egy belváros (széles utcák, jó világítás) és egy újváros (nincs tapasztalat, csak átutaztunk rajta jövet-menet a pályaudvarra)

-          dimbes-dombos/hegyes (több mozgólépcső is van a szintek között; mi csak egyet találtunk a színházzal szembeni utcánál)

-          kellemetlen kölyökcsoportok a sétáló utca felső végénél levő térnél