Spanyolország ősszel

 Az 1. térképen Baszkföld (Bilbao, San Sebastian, Vitoria láthatóak)

Pirossal emeltem ki a terveket, vastag betűvel pedig a helyszíneket.

2024. okt. 9-én a  14:40-es vonattal indultunk el otthonról. Pontosabban indultunk volna, mert már érkezéskor rengeteget késett, és erre még rátett jó néhány  percet. A menetrend szerinti 17:20 helyett 18:55-re értünk Wien Hbf-re, a 7-es vágányra. Így nem tudtuk kihasználni az OEBB lounge által biztosított „potyolinót” (az első osztályon és a  kétszemélyes hálókocsiban utazók kedvezménye a korlátlan tea, kávé, üdítő, gyümölcs és többféle nasi). De legalább jó helyen állt meg a vonatunk, mert a genovai  már ki is volt írva a mellette levő 8-as vágányra. Korán örültünk, mert végül 2 órás késéssel jött be - 19:18 helyett 21:18-kor indultunk.

Aztán megint örültünk, mert láttuk, hogy már ezen is új kocsik vannak. Aztán megint kiderült, hogy a korai öröm nem mindig jó: csak a Rómába menő vagonok voltak újak, a miénk maradt a régi.

Másnap esőre ébredtünk, de reggel Genovában már csak a tócsákat kerülgettük. A szállodában (NH Collection Genova Marina) szerencsére készen volt a szobánk. Csináltam egy finom kávét (a vonatos fekete lötty után felüdülés volt), és kivonultam a napsütötte erkélyre a telefonommal. Bámészkodtam, ittam a kávét és a látványt, új infókat kerestem a városról. 

Aztán elindultunk felfedezni az új szobrokat (májustól októberig Bruno Catalano szobrász egy vándorkiállításának néhány darabját lehet megnézni a régi kikötőben  és a Ferrari téren. Egyébként Catalanonak van egy utazós szobra Marseille-ben is, a tengerparti bevásárlóközponttól a régi kikötő felé vezető sétányon.). Erről a térről egyébként sokáig tévesen azt gondoltam, hogy a Ferrari autóról nevezték el, aztán kiderült, hogy Raffaele de Ferrarinak, Galliera hercegének, Genova egy nagylelkű jótevőnek szentelték, aki 1875-ben jelentős összeget adományozott a város bővítésére.

Onnan egy eddig még nem ismert utcán, a Via Román indultunk tovább. Lekanyarodtunk a most renoválás alatt álló Galleria Garibaldiba . Érdekes már most is, de persze a helyreállítás után lesz az igazi. Találtunk egy éttermet  -Restaurant Mazzini   - a bejáratánál, ahova érdemes lesz visszajönni. És az út végén legnagyobb meglepetésünkre a Piazza Corvetton, II. Viktor Emanuel szobránál  lyukadtunk ki. 

Erről a térről nyílik egyébként a Galleria Nino Bixio, amiről a neve alapján én sokáig azt gondoltam, hogy ez is egy áruház, aztán láttam, hogy egy alagút. 😄A városnéző kisvonattal jártunk itt először. Általában nem szoktunk ilyennel közlekedni, de valamiért meggondoltuk magunkat, és nem bántuk meg. A kikötőből, az Aquarium közeléből indul, és oda is ér vissza olyan helyeken keresztül, ahova addig magunktól nem mentünk el.

Legközelebb majd megnézzük a Corvetto tér túloldalán a Távol-Keleti Múzeumot,    de a jó idő most kint tartott bennünket. Kóboroltunk még egy kicsit, és rábukkantunk az egyetem építészeti karának épületére. Nem is lehetne autentikusabb helyen! Majd valamikor a lépcsőn is felmegyünk. 

Most inkább a Conádot kerestük ( elég nehéz volt megtalálni a bejáratot), ahol vacsorát vettünk. A szállodában kiültünk az erkélyre: alattunk a tenger, előttünk az asztalon olasz finomságok. Mégiscsak jól folytatódik a túra!

Okt. 11-én indult a legfurcsább hajóutunk: Genovából 1 nap alatt jutottunk el kikötés nélkül Barcelonába az MSC Poesiával. A hajóra a bejutás elég nehézkes volt. Először is egy távolabbi dokkhoz kellett elvonszolni a bőröndjeinket. A második probléma az volt, hogy korábban érkeztünk, de máskor ez nem jelentett akadályt, most azonban alaposan megvárattak bennünket, és ráadásul jó néhányszor kellett sorba is állnunk. Tulajdonképpen el is felejtettem volna a kellemetlenséget, de  visszafelé a malagai behajózás (véletlenül ugyanazzal a hajóval utaztunk vissza is) szintén szervezetlenül zajlott, csak más forgatókönyvvel – az általuk kiírt időpontnál megint korábban ott voltunk, és beálltunk a sorba. A sor mögöttünk nőtt, de előttünk nem történt semmi, a megadott időpont után sem.  Teljesen természetesnek véve, jókora késéssel kezdték meg a beengedést.

Másnap, október 12-én, Kolombusz partra szállásának évfordulóján érkeztünk Barcelonába. (Ezt természetesen nem így terveztük.)  A kikötőben azt láttuk, hogy rengeteg kis hajó tart kifelé a tengerre, majd a Diagonal metrómegállónál kiszállva (az volt a szállásunkhoz legközelebb) előbb jellegzetes dél-amerikai zenét hallottunk, majd megpillantottuk a felvonulókat is. Színpompás kavalkád közepén találtuk magunkat. A felvonulók a Catalunya térig táncolták végig az utat, mi meg gyönyörködtünk bennük. Főleg a bolíviaiak tettek ki magukért. 

Most megint Ibisben laktunk, de nem abban, amiben korábban, most az Ibis Centro Barcelonát választottuk. Ezt egyébként jobbnak is találtuk.

Másnap egy gyors reggeli után elmetróztunk a Sants pályaudvarra, ahonnan Vitoriáig utaztunk. A szállásunk (Hotel NH Canciller Ayala Vitoria) a pályaudvarhoz elég közel, egy park szélén volt, 3 éjszakát töltöttünk el itt.

A város elég érdekes, de a 3 nap elég is volt rá. Meglepően kevés volt a turista. A régi városrész a dombtetőre épült, utcái, házai megőrizték az ódon jellegüket, a földszinten sok helyen kocsmákat, kávézókat alakítottak ki. Természetesen sok a templom. Az egyikre, az új katedrálisra éppen ráláttunk a szállodánkból. Ezzel egyébként valami gond lehet, mert végig zárva volt. Az újabb városrész szervesen kapcsolódik a régihez, ugyanakkor mégis más. 

Ami tetszett:

- Meglepően sok utcai mozgólépcsőt, liftet találtunk, amik persze nem mindig működtek. 

- A belvárosban a házakhoz gyönyörű, üvegezett vagy kovácsoltvas erkélyek tartoznak. 

- A Lámpásmúzeum gondnokainak lelkesedése. A múzeumba, ahol a húsvéti felvonulásokon körbevitt lámpásokat állították ki, csak azért mentünk be, mert hétfőn nem találtunk mást nyitva. Nem is a tárgyakat tartom csodásnak, hanem az ott dolgozók (valószínűleg önkéntesek) elhivatottságát.

- A kertvárosban (a vasút túloldalán, a szállodánkhoz közel) nagyon szép villákat láttunk. A legszebbikben alakították ki az Alavai Szépművészeti Múzeumot.

- Az utcák, terek tiszták. Szemetet nem, csak kissé lelakott házakat találtunk. A kedvenc házam egyébként a posta épülete volt.

- A lokálpatrióta  csoportok által készített falfestmények. Mindegyik egy-egy, a helyhez kapcsolódó történetet mesél el.

- Ken Follett szobra az őt inspiráló katedrális árnyékában.

- Sok gondozott park (Vitoria az elsők között nyerte el Európa zöld városa címet). Az egyik éppen a szállodánkkal szemben volt. 

Ami nem tetszett:

- Nem találtunk „szenzációt”.

- Vasárnap tömeg mindenhol, hétfőn kihalt a város.

Október 16-án már szemerkélő esőben indultunk tovább San Sebastiánba egy helyi vonattal, ami 2 óra alatt tette meg a rövid utat.

Szállásunk itt sem volt messze a pályaudvartól, a már ismert Sercotel- hálózatot (Sercotel Hotel Europa) választottuk. Egyetlen pozitívuma van: az elhelyezkedése – közel a belváros és a tenger is (az ablakból is látunk belőle egy kis darabkát), egyébként a felszereltsége, a tisztasága is sok kivetnivalót hagy maga után.

Kóborlás-pihenés-kóborlás-pihenés. Ebből állt az első napunk. Először csak egy felfedező, ismerkedő sétát tettünk – nagyon tetszett, amit láttunk. Gyönyörű sétány a homokos tengerpart mellett, ráérő, bámészkodó emberekkel, akik az óváros utcáin már hangosabbak és türelmetlenebbek voltak -  a bárokból kiáramló illatok megvadították az ebédre vadászókat. Másodszor már célirányosan indultunk: vacsorát vásároltunk (nem akarunk mindig étteremben enni). És milyen jól tettük, hogy többet vásároltunk, ugyanis este leszakadt az ég, és zuhogott egyfolytában.

Október 17-én „tengeri napot” tartottunk – nem önszántunkból. Majdnem folyamatosan esett. Délelőtt lementem az „edzőterembe” egy kicsit biciklizni – nehogy berozsdásodjanak a sok-sok gyaloglással már megedzett izmaim. (Jó, tudom, a biciklizés más izmokat mozgat, mint a séta J)  Délután láttunk némi javulást, de alig értünk ki a tengerpartra, máris szaladhattunk vissza, újra ömleni kezdett az eső.

Október 18-án reggel már kezdett felszakadozni a felhőzet, és a szemerkélő eső ellenére elindultunk a városba. Délelőtt a San Telmo múzeumot néztük meg, ez egy kötelező program a városba látogatóknak. Engem mindig lenyűgöz, hogy a spanyolok hogyan alakítják át, és hasznosítják kulturális célra a régi egyházi épületeket. Eredetileg ez is kolostor volt, amit átépítettek, hozzáépítettek, és kész lett egy új múzeum, könyvtár és közösségi tér.  Délután meg a tengerpartot jártuk végig a másik irányban. Szerencsénkre éppen dagály volt, és a „Szél fésűje” remekül működött. Lenyűgöző volt! Ha Chillida mást nem is alkotott volna, akkor is kiemelkedő szobrász lenne.  Állítólag azt mondta erről a művéről, hogy „én alkottam, mégsem én alkottam” Aki látta, egyetért vele. Aki meg nem látta, nézze meg! Nekem ez a város csúcspontja!  Egyébként nem értem, hogy „szobor” nevét magyarra miért így fordítják. Sokkal jobb a „Szél hárfája” kifejezés, amit később A-tól hallottam. A két program közé belfért egy kis „pincsózás” és egy kis pihenés a szállodában. A legkülönlegesebb pinxokat itt ettük, és nekem nagyon ízlett az ottani fehér bor, a txakoli is.

Október 19-én délelőtt A Cristina Enea parkban jártunk. És ha már ott voltunk megnéztünk egy fura kiállítást – fonalból különféle technikával hatalmas faliképeket, térbe állított/lógatott installációkat láttunk. Hááát! Ha D. anyukája elrontaná valamelyik horgolt figuráját, számomra az is érdekesebb, értelmezhetőbb lenne némelyik kiállított tárgynál.  

Utána a régi dohánygyárat jártuk be. Van itt étterem, könyvár, közösségi tér pingpong-asztallal, sakktáblával, lehet zenélni, vagy csak meghúzódni egy sarokban. Modern kiállítást is találtunk, ami itt is túl modern volt nekünk. Vagy talán  öregszünk, és nehezebben fogadjuk be a szokatlant?  A tetőteraszról elénk táruló látvány azonban kárpótlás volt mindenért. Mondjuk az építkezéshez használt daru nem tartozik ebbe a kategóriába, de az a pályaudvar felújítása után majd eltűnik. Közben gyümölcsöt vettünk, pincsoszoztunk és tortát is ettem (szemre tetszetősebb volt, mint ízre – tömény vajkrém volt).

Délután a parton elindulva a hegyet akartuk megkerülni, és meg is tettük, de közbejött egy váratlan találkozás is. Valahol a közepe táján jött velünk szemben egy pár. Rájuk néztem, eszembe jutott egy sok éve látott kedves kolléganőm, A. Annyira nem hagyott nyugodni az érzés, hogy elkezdtem rákeresni a FB-on. Nem találtam, mert – mint később kiderült ott másként írja a nevét, mint ahogy én megszoktam. Aztán lementünk a városba, vissza a régi kikötőbe, és reménykedtünk, hogy időközben nem változtattak irányt, és szembejönnek velünk.  Aztán megtörtént a csoda, újra találkoztunk, és tényleg ők voltak azok. Együtt töltöttük az estét: beszélgettünk-eszegettünk-iszogattunk. Tőlük tudtuk meg, - amit én csak sejtettem, hogy  Bilbao és San Sebastián között tényleg van egy vasútvonal, amit nem a Renfe működtet. Igaz, hogy két és fél óra alatt teszi meg az utat, de még így is gyorsabb, és persze olcsóbb, mint a mi renfés utunk, és nem is kell átszállni. Egyébként egy ilyenbe már egyszer „belefutottunk”. Tarragonából Barcelonába is megy egy hasonló, valamelyik helyi társaság kezelésében levő vonat, amire a neten nem is tudtunk jegyet venni, csak az állomáson. Szóval erre figyelnünk kell! Meg arra is, hogy San Sebastián még mindig egy igazi üdülőváros (II. Isabella királyné tette azzá a 19. sz. végén) nagyon sok francia és angol turistával.

A szerencsétlen vonat-választásunk miatt aztán okt. 20-án Miranda de Ebron keresztül  elég későn, du. 4 óra után érkeztünk Bilbaoba.

A szállodánk a valaha szebb napokat látott Hotel Ercilla de Bilbao volt. Amíg bejelentkeztünk a portán, 3 londíner is el akarta szállítani a bőröndjeinket, közben meg a szobánk ablakát nem lehetett kinyitni. Mondjuk nem is nagyon lett volna értelme, mert egy iskola udvarára nyílt. Végig azt éreztem, láttam, hogy a külső fontosabb, mint a tartalom. Viszont az elhelyezkedése nagyon jó, és nekünk ez volt a legfontosabb.

Aznap két dolgunk volt: felderíteni a környéket, és éttermet keresni. Persze ebédhez már késő volt, vacsorához meg korán. Így a parkon keresztülvágva a Zubiarte bevásárlóközpontba indultunk (a boltok nem, de az éttermek nyitva voltak), hogy egy 100 Montaditosban együnk valamit. Végül mégis egy ázsiait választottunk. Hazafelé az egyik mellettünk levő kávézóban még vettem egy leveles sütit rápirított tojáshabbal, finom volt, itthon is fogok készíteni.

Okt. 21-én a folyópartra indultunk sétálni, és közben eldöntöttük, hogy bemegyünk a Szépművészeti Múzeumba, mivel az pont hétfőn van nyitva és kedden zárva. Gyanús volt, hogy egy ilyen nevű múzeumhoz képest elég kevés képet láttunk. Aztán itthon (a szállodában) kiderült, hogy lett volna ott még látnivaló, de mégsem volt. Nem értettem. Ugyan mindketten úgy emlékeztünk, hogy a földszinten volt egy ajtó, ami zárva volt, előtte őrök álltak.  Talán új kiállításra készülnek? Meg persze az épületen dolgoznak is (ez így volt januárban is, amikor erre jártunk J )

De legalább az ebédünk jól sikerült. Ráböktem a térképre, elsétáltunk az étteremhez (Restaurante pulperia A'lareira Bilbao). Igaz, hogy várni kellett, mert csak 1 órától volt napi menüjük, de megérte. 14 euróért 3 fogást adtak és kettőnknek 1 üveg bort. Én már az előétellel jól laktam – még szerencsére, mert a főételemben a hús eléggé nyers és zsíros volt, szóval nem nekem való. Viszont a desszert, a Santiago torta, amit Santiago de Compostelában ettem először, most is nagyon finom volt.

A pihenés után megnéztük azokat az éttermeket, amiket előzőleg bejelöltünk, és újakat is kerestünk. Persze közben gyönyörködtünk az épületekben, a boltokban …

És rájöttünk, hogy az Eroski hálózat élelmiszerboltjai jobbak a BM boltjainál.

Utána 4 napot Fábiánékkal együtt töltöttünk Bilbaoban, illetve egyik nap kimetróztunk Portugaletaba, majd a komppal átmentünk Getxoba, a parton megebédeltünk a Wamay Top Restaurantban (nem sok étterem volt nyitva), és úgy vissza Bilbaoba. Szerencsére mindkét vonal érinti a szállodánkhoz közel levő Indautxu megállót. Jegyet az automatában lehet venni. Arra figyelni kell, hogy nem mindegyiknél van lehetőség feltöltőkártya nélkül vásárolni.

Egyik nap mi megnéztünk egy interaktív Sorolla-kiállítást a Next Museumban. (Rómában már láttuk a Van Gogh-kiállításukat. Egyébként van még múzeumuk Milánóban és Torinóban is.)  A festő hajdani lakóházából és műterméből kialakított múzeumát korábban már megcsodáltuk Madridban. Ez az új megközelítés is nagyon tetszett. Tablókon sok információt olvashattunk és láthattunk az életéről, munkásságáról. Néhány képét számítógépes szimulációval élővé tették, másokat meg a festés folyamatában mutattak meg. Aztán egy nagy terem közepére ültünk, és körülöttünk elevenedtek meg a képei, majd egy másik helyen egy 3D-s szimulátor segítségével átrepültünk az általa festett tájak fölött és között. A végére maradt a saját kép színezése egy fénymásolatra, és feltöltése egy mozgó programba. Én egy vitorlást eregető kisfiút választottam, akit természetesen Niconak hívtak (ezt ráírtam a pólójára).

 És közösen elmentünk a Guggenheim múzeumba – mi már harmadjára ámultunk-bámultunk itt.

Közben meg sétálgattunk, nézelődtünk, jártuk a várost.

Ha legközelebb jó időben leszünk itt, felmegyünk a hegyre a fogaskerekűvel.

A következő város, León hatalmas záporral  és hideggel fogadott bennünket. A pályaudvar előcsarnokában vártuk meg, amíg elállt, és utána gyalog indultunk a szállodánkba (NH Plaza Mayor). Mehettünk volna egyenesen is a katedrálisig és utána jobbra, de a googlemaps inkább kesze-kusza útvonalon vezetett bennünket. Mindenütt nagy volt a hangulat – szombat lévén. Úgyhogy mi is lepakoltunk a szállodában, és elindultunk egy kis ismerkedésre a várossal. Az rögtön látszott, hogy nem turistáktól hemzseg, inkább a helybeliek és a környékbeliek töltötték meg az utcákat, bárokat.

4 éjszakára foglaltuk a szállást, de igazából 3 is elég lett volna.

Másnap is csak nézelődtünk, és közben rábukkantunk egy vasárnapi piacra a folyóparton. Főleg ruhaféléket árultak, úgyhogy rögtön vettem magamnak 3 pár gyapjúzoknit 6 euróért.

Hétfő megint a kóborlásról szólt – elmentünk a Parador szállóvá lett kolostorig, ahova be is kukkantottunk, de a templom zárva volt, úgyhogy azt csak kedden tudtuk megnézni. 

Ugyancsak kedden mentünk be a Leon Múzeumba – a felnőtt 1 euro, a nyugdíjas ingyenes. Lenyűgöző volt az őskori leletek gazdagsága, azok bemutatása, és mindenütt ott voltak az angol nyelvű magyarázatok is. Délután meg rábukkantunk egy kulturális központocskára, ahol két kiállítás is volt. Az egyik fura, inkább taszító fényképekből állt, a másik meg egy itteni író életművét mutatta be.

A végén megállapítottuk, hogy a városban legjobban az itt-ott felbukkanó szobrok, ismertetők (még a királyokról is volt) az  utcai fotókiállítás, a sok helyen pihenésre hívogató padok és a nagyon jó állapotban megmaradt, felújított,  itt-ott házakkal beépített római-kori fal tetszettek. Meg az a kis történet Guzman el Beno szobráról. Az oroszlános híd előtti téren áll León híres középkori hősének a szobra. Kardjával a pályaudvar felé mutat, és azt "mondja": Ha nem tetszik León, menj arra!" Nekem egyébként tetszett a város, ezt tartottam az összes meglátogatott közül a legélhetőbbnek. Mindenből pont annyi volt, amennyi kellett.

Kivétel a közvilágítás. Az sajnos elég gyér, voltak olyan forgalmas utcák, amit jószerivel csak az arra járó autók világítottak meg. Rengeteg régi templom van a városban – ez nem annyira meglepő, de a hozzájuk tartozó kolostorok száma és mérete már igen.

A Salamancába való eljutásunk is elég kacifántosra sikeredett. A jegyet Valladolidon keresztül tudtuk megvenni, ami magában nem lett volna baj, de … A vonatunk Leónból késve indult, tehát késve érkeztünk Valladolidba, onnan meg a csatlakozásunk pontosan elment – előttünk 2 perccel. Az irodában szó nélkül adtak új helyjegyet a következő vonatra, ami kb. 2 óra múlva indult. Semmi gond, addig megebédeltünk egy közeli bárban. Vissza a pályaudvarra. Nézzük a kiírást, 30 perc késés, 40 perc késés …  Így lett a kétórás útból félnapos.

Már sötét volt, mikor megérkeztünk a nemrég épített, tágas, modern főpályaudvarra, ahonnan az 1-es helyijárattal mentünk be a városba. Jegyet a sofőrtől tudtunk venni fejenként 1,1 euróért.

Szállodánk a Hospes Palacio San Esteban korábban egy kolostor volt, ennek megfelelően régies berendezéssel. A fürdőszobában például radiátor adta a meleget. Ez nem csak azért volt jó, mert nem fáztunk, hanem azért is, mert a kimosott ruháink is nagyon gyorsan megszáradtak. És volt még egy szuper dolog a fürdőszobában: a Naturia Bissé márkájú piperecikkek kellemes illata és jótékony hatása. (Ilyet majd otthon is szeretnék venni) Esténként megágyaztak (a délelőtti takarításon felül), és csokival kedveskedtek.  Egyébként a szálloda elhelyezkedése is tökéletes: belváros szélén, de mégis csendes helyen van. Mi éppen a régi katedrális hátsó frontjára láttunk.

Ez a város ragyogásra született. És itt most nem konkrétan a történelmére, az egyetemére gondolok, hanem a falaira, a köveire. Ha süt a nap, gyönyörű melegsárgán verik vissza a fényt. Ha meg valakinek nincs szerencséje, és borús az ég, arra is kitaláltak a városban egy megoldást: este kivilágítják az összes fontos épületet, és este tartanak vezetéseket az idegenvezetők. Egyetlen dolog zavarja csak a gyönyörködést: a rengeteg seregély, amik csapatostól szállják meg a háztetőket, a fákat. Éles hangjuk egy idő után már elég bántó, az ürülékük meg nem csak undorítóan borítja be sok helyen a járdát, de orrfacsaróan bűzlik is.

Sok-sok váratlan dolog is kellemessé, meglepőbbé tette az ott-tartózkodásunkat:

 Sétáltunk a régi római hídon (ami önmagában is egy élmény), és szembejött velünk egy hagyományőrző zenészekből álló csapat vidáman muzsikálva – köztük egy kisfiú is. El voltunk „ájulva” tőlük, meg a városvezetéstől, hogy még erre is gondolnak. Aztán a várost járva láttuk, hogy itt-ott megállva saját zsebre zenéltek - egyébként azzal sincs semmi bajom, ha nem tolakodóan teszik.

Bementünk megnézni a „kagylós ház” udvarát és az ott kialakított könyvtárat, és az alagsorban egy szenzációs  Haiku-kiállítást találtunk. Nem csak a szöveg, de a hozzá készített illusztrációk is nagyon kifejezőek, szellemesek voltak – főleg miután a google-fordító is besegített 😋.

A Palacio de Monterrey egy gyönyörű középkori palota, teljesen berendezve (a család manapság is ott él az egyik részében), de fényképezni tilos. Kísért is bennünket mindenhova egy teremőr. Ahova meg nem jött velünk, ott már nem volt érvényes a tiltás - mi legalábbis így gondoltuk.

A Casa Lis-ben sem engedték a fényképezést, úgyhogy "csak" ide-oda sétálgattunk. Nehéz volt eldönteni, hogy a tárolókban elhelyezett gyönyörűségeket  bámuljuk-e , vagy magát az épületet.   Aztán fantasztikus kávé-illat csapta meg az orromat, és máris az art deco stílusban berendezett kávézóban találtuk magunkat egy capucchinó, egy pohár bor és jó néhány hasonlóan gondolkodó múzeumlátogató társaságában.

És mi más legyen egy régi szabadkőműves páholyban, mint polgárháborús dokumentációs központ? És persze egy rövid, informatív  kiállítás mindkettőről. Én azért a polgárháborús időszakról több megemlékezésre számítottam. Ez igaz egész Spanyolországra. Nem sok információt tesznek közzé erről az időszakról, nehezen birkóznak meg vele.

Az űrhajósról és a fagyizó majomról a katedrális bejáratánál, meg a koponyán levő békáról az egyetem kapujánál és a középkori festett csillagtérképről az egyetem kisebbik iskolájában már olvastam – ezeknek a megtalálása  volt az igazi sikerélmény.

Bár volt olyan is – az alvilági barlang - amit hiába kerestünk. Ott volt ugyan, de elzárva, szinte elhagyva. Pedig a története alapján kíváncsi voltam rá is, meg a beharangozott fényjátékra. Helyette az utca túloldalán találtunk egy fedett épületet néhány méter római fallal, hozzá sok-sok információt, animációt, videót, térképet, meg egy kedves felügyelőt, akinek kellemes emlékei voltak Budapestről, és mindent készségesen megmutatott. A kiállítás egyébként azért maradhatott észrevétlen előttünk, mert csak hétvégén van nyitva.

Elég furcsán jártunk egy kis parkkal is. Bejelöltem a térképen, láttuk a szálloda ablakából, láttuk az egyik utcáról, de nem találtuk. És amikor már nem kerestük, egyszercsak előbukkant valamelyik zeg-zugos sikátor végén. Kár lett volna kihagyni: gyönyörű onnan a kilátás, de a belseje is: fák, virágok, szőlőlugas,  padok, szökőkutak, sétányok …

Éhesen ebédre „vadásztunk”, és valamiért figyelmesek lettünk egy étteremre (Taberna de Libreros). Olvastuk az étlapot, tetszett. Néztük a nyitvatartást, még zárva. Láttuk, hogy a mosodás bemegy. Z. megszánt (látta, hogy már nagyon éhes vagyok), és ő is bement. Elégedetten jött vissza, 1 óra múlva jöhetünk vissza, foglalt asztalt. Addig bekaptunk valami apróságot (Z egy empanadát én meg pisztáciakrémmel töltött fánkocskákat,azaz bunuelot). Azért az ebédet is megettük. Egyébként ez volt a legjobb étterem-választásunk az utazás során.

November 2-án reggel Cordobába már „hazamentünk”. Megint a városközpontban a H10 Palacio Colomerában szálltunk meg.  A múltkori szobánk kellemesebb volt, mint a mostani, mert az belülre, ez meg a térre nézett, ami hétvégén a bulizóktól, hétközben meg a felújítás zajaitól volt hangos. Ráadásul néhány vendéggel ellentétben mi nem kaptunk welcome-pezsgőt sem, „csak” egy italkupont a lobby-bárba. Egyébként rájöttünk a megkülönböztetés okára: aki nem fizetett reggelit, pezsgő nélkül maradt. Ahol lehetett, mi reggeli nélkül foglaltuk a szállást. Persze, spórolásból is, meg minek annyira teletömni magunkat, ha nem muszáj! Z. otthon is inkább csak gyümölcsöt szokott enni, én meg egy kávéval jó sokáig elvagyok.

Végigjártuk az ismerős helyeket, újakat kerestünk (Kortárs képzőművészeti kiállítás, Régészeti- és szépművészeti múzeum… ) hagytuk magunkat egy kicsit elveszni a rengeteg turista közt és kóboroltunk a kevésbé turistás környéken is …

 November 6-án indultunk Malagába, ez volt a legrövidebb utazásunk, itt volt a legjobb szállodánk, itt volt a legjobb idő. Mégis valahogy ez tetszett a legkevésbé. Pedig jó helyeket találtunk, érdekes dolgokat láttunk, de ….  Már nagyon régóta úton vagyunk, kezdek fáradni és telítődni a sok élménnyel. Korábban nem szoktam azt mondani, hogy nincs kedvem megnézni egy kiállítást, egy múzeumot, de most a Pompidou központra is nemet mondtam.

Egyébként már kétszer  jártunk itt 1-1 napra valamelyik hajóval, úgyhogy ez a város sem volt teljesen ismeretlen. Sok mindenre emlékeztünk, de valamiért a kikötőre nem. Később bevillant, hogy korábban nem ott kötöttek ki a hajók, hanem közelebb a parthoz, azon a részen, ami most elég elhagyatottan áll. Egy kis bárokkal teli mellékutca láttán világosodtam meg, ami a turistainformáció előtt térre ér ki. 

 Mikor a programról döntöttünk, megpróbáltunk az emlékeken kívül, mások véleményére is támaszkodni. Hááát! Olvastunk egy 4,9-es értékelésű bárról, amit négyszázegynéhány ember értékelt. Ennyien nem tévedhetnek. De igen!!! Vagy haverok voltak? Mert a hely is, meg az ételek is elég sok kivetnivalót hagytak maguk után.😟

Aztán egy magyar utazó ajánlására helyi készítésű csokit vettem egy üzletben, a La Pinocha Chocolates-nál. Még szerencse, hogy csak 2 darabot. A pisztáciával és a mangóval töltött között csak a színében volt eltérés. 😠

A helyi múzeumot (Museo Malaga) meg a legtöbben eléggé lehúzták. Nekem már az épület története is tetszett, a felújítása pedig a Spanyolországban már megszokott káprázatos módon: a régi megtartásával és új elemek beépítésével történt. Itt például a tető szellőzésének megoldása fogott meg bennünket leginkább. A múzeum tartalmára sem lehet panasz. Rengeteg őskori és ókori leletük van, amiket nem egyszerűen csak tárolókba pakolnak (persze van ilyen rész is a lapidárumban, de az már csak a hab a tortán), hanem kétnyelvű információkkal egészítenek ki, és bemutatják a feltárás folyamatát is. Mondjuk a szépművészeti részen, a festményeken mi is gyorsan túljutottunk. Hiába, az egyházi témájú képekért soha nem rajongtunk.

Szóval ez a 3 vélemény nálunk pont az ellenkezőjére fordult, így két csalódás után lett egy pozitív élményünk is.

Pozitív a véleményünk az Orosz múzeumról is. A kiállítás zömét most a thesszaloniki múzeumból kölcsönkapott Costaki-gyűjtemény anyaga jelentette. Gyönyörű ez az épület is (korábban dohánygyár volt).  Egyetlen hátránya, hogy viszonylag messze van a központtól. De legalább összekötöttük egy jó hosszú sétával, közben láttuk a város egyik árnyoldalát, majd egy kellemes parkot, és a jól kiépített strandot, a sétányt és a hozzá tartozó bárokat, üzleteket …

Aztán rábukkantunk egy jópofa bárra  (El Rincon del Cervecero) is – saját logóval,  saját palackozású sörrel és saját szoborral. Sajnos még nem volt nyitva, amikor arra jártunk.

A turizmus erejét mutatja, hogy itt találtuk a legtöbb utcai csomagmegőrzőt, ami jó dolog, csak a nyitvatartásuk elég fura, este 9-kor bezárnak. Z. szerint ez a jelenség arra utal, hogy sokan veszik igénybe a magánszemélyek által bérbe adott lakásokat, ahol a kijelentkezés után nem lehet otthagyni a csomagokat – ellentétben a szállodákkal.

Az meg a malagaiak véleményét mutatja a turistákkal, pontosabban a házat vásárló külföldiekkel szemben, hogy szombaton óriási tüntetést szerveztek azzal a szlogennel, hogy "Malaga nem eladó!". Elég furcsa volt látni, hogyan vonulnak a tüntetők végig az utcákon, miközben akik ellen tüntetnek, azok meg ugyanazokban az utcákban levő bárok, éttermek előtt ülnek és mitsem törődve velük eszegetnek-iszogatnak.

November 10-én 11 órától lehetett bejelentkezni a hajóra. Mi már jóval előtte ott voltunk. Taxival mentünk a szállodából. Gyalog simán megtettük volna az utat, de bőröndöket vonszolva már nem vállalkoztunk rá. 11 eurót fizettünk. (Egyébként nem vagyok benne biztos, hogy a taxis tényleg a legrövidebb utat választotta) Később megtudtuk, hogy az MSC-s  shuttle (a kikötő elejétől a hajóig) 9 euró lett volna fejenként.

Amilyen nehézkesen indult a behajózás, olyan gördülékeny volt minden utána. Igaz, nem is volt sok a beszálló utas. A szobánk  rendben volt, a kártya az ajtón egy tokban.  Lepakoltunk, mentünk ebédelni. Kis pihenés és indultunk a spa-ba – kihasználtuk az 1 órás ingyenes lehetőséget. Erre előre készültünk, ezért a hátizsákba bepakoltuk a fürdőcuccokat. És mire visszaértünk, már a bőröndjeink is megérkeztek.

Másnap tengeri nap következett lustálkodással, beszámoló írásával, póló-festéssel, színházzal, vacsorával meg egy kis hánykódással…

Marseille-re nem terveztünk semmit. Azt tudtuk, hogy a környéken - a kikötő miatt nem túl látványos és barátságos - nem nagyon lehet sétálgatni. Én maradni akartam a hajó, Z. meg a városba menni. A végén kitaláltuk, hogy nem veszünk a hajón shuttlet (korábban 19 euro volt fejenként, most csak 17), megpróbálunk valami más megoldást.  Elindultunk gyalog a szemerkélő esőben. Megláttuk, hogy az ingyenes (korábban ritkán és rendszertelenül járó) kikötői busz bent áll a megállóban. Felszálltunk és nagy meglepetésünkre nem a főúthoz vitt fel bennünket (ahogy egyszer már korábban történt), hanem a part mellett a nagy bevásárlóközponthoz. Hát akkor séta. Talán 200 méter után behúzódtunk egy kapu alá, és vártuk, hogy elálljon az eső. Arra aztán hiába vártunk. Amint egy kicsit alábbhagyott, indultunk vissza a kikötői buszhoz. Ha nem ott szálltunk volna le, biztos nem találjuk meg, jól eldugták. Vissza a hajóhoz, szárítkozás, ebéd, pihenés, pakolás.

 November 13-án reggel kötött ki a hajó Genovában. Most először nem az éjszakai vonattal jöttünk haza, hanem Milánón és Mestrén át elmenünk Villachba. Ott aludtunk, és reggel utaztunk Bécsen keresztül Budapestre. A genovai tengés-lengést ugyan megspóroltuk, de később értünk haza, mint máskor. Kipróbáltuk ezt a lehetőséget is, de visszatérünk a régihez - kis változtatással. 

Bécs: 

Majd valamikor ez a vonat is elindul.

 

Genova:

Bruno Catalano egyik utazója a régi kikötőben. Hamarosan indul tovább egy másik városba.

És egy másik utazója néhány hús-vér utazóval a Ferrari téren.

Galleria Garibaldi - ez a része már úgy, ahogy kész.

Az étterem menüje, ide majd visszatérünk.

II. Viktor Emánuel király szobra az októberi napfényben Piazza Corvetton.

A Galleria Nino Bixio a Corvetto tér felől.

Az egyetem építészeti fakultásának lépcsője, ahova majd egyszer felmegyünk.

Vitoria:

A hol mozgó, hol meg nem mozgó lépcsők egyike.

Egy gyönyörű, óriási darab a Lámpásmúzeumból - nem irigylem azokat, akik a körmeneteken cipelik.

Ken Follett elgondolkodva nézi a régi katedrálist.

A Szépművészeti Múzeum gyönyörű épülete és nyilvános parkja.

A múzeum belülről is gyönyörű.

Erkélyek és lehetőségek a belvárosban.

A kedvenc házam, a posta épülete

Az egyetlen falfestmény, ami nem az őt megillető helyre került. Az uszoda oldalánál, egy valaha talán gazdasági bejáratnak használt, ma már lezárt és szemetes sikátorban találtuk meg.

Ez a festmény pedig a kovácsok hajdani utcájában egy lakóház bejáratát díszíti.

A sokat vitatott krokodil az új katedrálisnál. A gyerekek imádnak a medencében rohangálni, de a szülők szerint ez balesetveszélyes. Megoldás? 1.Mindenki vigyázzon a saját gyermekére. 2. Bontsák le a szökőkutat.

Disznótoros spanyol módra - párolt kelkáposzta, sült császárszalonna, véres hurka, kolbász, savanyított olajos paprika.  Mindezt a spenótos csicseriborsófőzelékhez adták. A babfőzelékhez meg párolt tőkehal járt.

San Sebastian:

A szél hárfája és a mellette levő szökőkút - minél jobban tombol a vihar, annál érdekesebbek.

Rossz időben is gyönyörű a tengerpart.

Aki a virágot szereti ... Aki a fákat szereti ...

A San Telmo Múzeum régi része visszarepít a középkorba, ...

... az új részének egyik kiállítása meg El Roto furcsa világba. A művész nevét eddig nem ismertem (a google magyar nyelvű találatot nem is adott ki), de figyelni fogok rá.

A Cristina Enea parkot nem csak a fák-virágok-padok miatt látogatják az emberek.

Vasárnap délelőtti bolhapiac a régi dohánygyárban.

Pár óra múlva elmosta a tenger ...

Bilbao:

Virágok és könyv - már csak egy csésze finom kávé kellene, és akár én is lehetnék a képen, vagy R., aki először eszembe jutott róla.

Lámpák csak úgy a Szépművészeti Múzeumnál. A szokatlan hangulatteremtés ebben a városban nem szokatlan.

Bár nem biztos, hogy mindenki örül neki. Az a lámpa ott a 2. emeleten bizony elég fura helyen van.

Tobruki ősellenségem művészi kivitelben a Guggenheim Múzeum előtt.

A nagy kedvenc és a fogyaszthatóvá tett művészet. A mondat első része Sorollát illeti, a második pedig az interaktívvá tett kiállítást.

Portugaletaból Getxoba a híres komphídon. Most a felső, gyalogos rész le volt zárva, és csak emiatt menünk komppal. 😉

León:

Ugyan a katedrális készítőinek emlékére készült az alkotás, de persze én is belepróbáltam a kezemet.

Ritka pillanat, hogy Gaudi egyedül üldögél az általa tervezett épülettel szembeni padon.

Ha felnézne, ezt a gyönyörűséget látná. Nem véletlenül büszkék rá a leóniak.

A Parador szálloda és a múzeum jól megférnek egymással a hajdani San Marcos-ban - az egyik a kolostorban, a másik meg a templomban.

Én a templomban voltam, és a szállodát fényképeztem.

A vasárnap reggelre már egymásba rakott székek számából csak arra lehet következtetni, hogy hányan ültek itt, a többiek állva buliztak.

Kórház volt és kórház maradt.

Városfal volt a római időkben, majd a középkorban hozzáépítették a kórházat.

Városfal volt a római korban, valamikor hozzáépítették a házat, most meg lebontják, és újjáépítik. Nekem nagyon tetszik ez a hozzáállás!

Valaki a Holdról lefényképezte a Földet, én meg a katedrális előtt lefényképeztem a fotót.

Több, ehhez hasonló játékot is találtunk az egyik főutca mentén.

A lehető legváratlanabb helyen bukkantak fel a lehető legváratlanabb szobrok.

Leónban is van egy nehezen megtalálható, titkos kert, csak a salamancaival ellentétben ebbe be se tudtunk menni. A fotót a vele szemben levő León Múzeum ablakából készítettem.

És tényleg arra van a pályaudvar, ezen az úton hagytuk el mi is Leónt.

Salamanca:

Már a Plaza Mayor-on is készülnek a karácsonyra.

A kedvenc szobrom nénije a kedvenc spanyol édességemet, a turront - magyarul nugát -  árulja.

Az ókori vaddisznó, amit én inkább medvének mondanék, visszakerült az eredeti helyére a római hídhoz.

A titkos kertből (becsületes neve Huerto de Calixto y Melibea) a Casa Lis teraszára is rá lehet látni egy kicsikét.

Egyik esti sétánkon megtaláltuk a Kisebbik Iskola (ma az egyetem része) udvarát, és ...

... az egyik eldugott termében a felújítás során nemrég előkerült középkori falfestményt az akkori salamancai égboltról.

Esténként a szállodánk ablakából is gyönyörködhettünk mindkét katedrálisban.

A katolikus királyok ugyan jobban látszódnak az egyetem kapuján, de becsszóra a békát is megtaláltuk, méghozzá a "helyi erők" segítsége nélkül, szóval hamarosan szerencsénk lesz.😍

A Palacio de Monterrrey konyhája, ahová már nem jutott teremőr.

Igen, az mind seregély, és hamarosan érkezett hozzájuk a következő csapat.

Cordoba:

Valaki már előttünk megérkezett Magyarországról. Igaz, ő repült, mi meg csak vonatozunk.  (Utánanéztem, ez egy délutáni és nyári gyerekfelügyelettel foglalkozó cég)

Virágok, családi kapcsolatok, kulturális örökség, sokszínűség ... - ez mind fontos Cordobában, nekem meg tetszik.

A flamenquin meg továbbra is az egyik kedvenc ételem Cordobában - a padlizsán mellett. Azt is ettem, csak a fényképezéskor már elfogyott.

Sok mindent gondolnék róla, csak azt nem, hogy a kép bőről készült. Márpedig ez a híres cordován bőr az egyik leghíresebb műhelyből.

Most már tudjuk, hogy miből mennyit érdemes rendelni.

2 éve arról olvastunk, hogy majd valamikor luxushotel lesz belőle. De mikor???

A régi Régészeti Múzeum szezonon után kissé elhagyatottan. A mellette levő új részben, amit a feltárt római kori színház fölé építettek, sem voltak sokkal többen.

Valamikor valamiért ide, a Marques del Villar palota elé került Seneca fej nélküli szobra.

Nem kóstoltuk meg, azóta is bánjuk.

Ebből a kínálatból a Mercado Victoria-ban viszont választottunk. Amit itt látunk, csak a minta, a megrendelt étel frissen készül.

Milyen jó, hogy a legtöbb ember nem szeret korán kelni! Ilyenkor a legjobb bámészkodni a Mezquita-ban.

Malaga:

A szállodai szobánk egyik erkélye.

Balett-bemutató estefelé a kikötői sétányon.

Az El rincon del cervecero (söröző) emblémájára akár rá is lehet ülni.

A Hotel Mariposa függőleges kertje sokkal jobb állapotban van, mint az útikönyvekben szereplő másik kettő (az egyik a Bormúzeum, a másik meg a Kristálymúzeum közelében)

Ezt a növényt a Huelin parkban találtuk. Már 10-20 méterről lehetett érezni a kellemes illatát. Egy online növényhatározó szerint ez egy leander-fajta, méghozzá a Cascabela thevetia. Nagyon szeretnék egy ilyet.

Még egy régi, felújított dohánygyár - egyik részében autómúzeum, a másikban orosz képzőművészeti galéria található.

Hogy Andersen mit keresett itt, hova utazott innen, nem tudom.

Mi egy másik hajóval, az MSC Poesiával indultunk innen Genova-felé.